Amikor az utolsó fát is kicsavarták a József nádor téren, már egészen holdbéli volt a tájék. Szürke, poros, élettelen és kráter szabdalta.

Csak itt a lyukakat nem a légkör hiánya és az akadálytalanul becsapódó meteorok okozták, hanem a légkalapács, ami naphosszat járta hangos és idegtépő táncát a néhai betontömbökön. Míg a légkalapács adta a ritmust, addig a láncfűrész-kórus énekelt a halálra ítélt fák hulláiban.

A zaj és a kosz végül annyira elviselhetetlenné vált, hogy a város sokat próbált szárnyas patkányai, a galambok is messze elkerülték. Légkör mint említettük, volt rendesen csak nem épp a levegőben, ahogy az szokott lenni, hanem a tűző napon szenvedő munkásokban. Másképp nem is lehetne elviselni a tüzes poklot és a levegőben kavargó port, amit akár harapni is lehetett volna, ha ugyan az ember szeretne rövid úton az összes fogától megszabadulni.

Már mindent elpusztítottak a térről, de egy valaki még útjában állt az urak tervének.

Maga József nádor vagyis, valójában a néhai főherceg bronzból öntött teste. Méltóság teljes magányában, már egészen 1869 óta őrizte a teret úgy, ahogy életében a rábízott országot. Ahogy életében is bátran szembe nézett a napóleoni hadak túlerejével, úgy halálában sem adta könnyen a földet amit rábíztak. Sem világháború, sem terror, forradalom nem mozdíthatta el a szobrot a talpáról. A távolt figyelő enyhén bús tekintete végig figyelhette népe lassú hanyatlását. Hogyan lesz hitszegőből lassanként önönmaga farkasává....

...már állónapja sikított a körfűrész a szobor talapzatában és a légkalapács is ismét lejtette végzetes táncát, mikor a nádor engedett a többszörös túl erőnek és végül elengedte a földet magától, hogy a nagyurak végre elrabolhassák és hamis fényeket, mesterkélt patinát adhassanak kényükre-kedvükre neki.

Mikor a nádorral leszámoltak elkezdtek sírt ásni a nemzet gazdaság terét. Széleset több emelet mélyet, olyat amilyenben akár egy egész nemzet süllyedhet el. Közben a hőség, a bűz és a por még elviselhetetlenebbé vált. Átlag ember már nem is állhatta ki, csak azok akiket a sort arra ítélt, hogy már életükben is egy tüzes pokolban szenvedjenek.

A kavargó koszfergetegből, ekkor egy ember lépett elő.

Porosan, izzadtan és olyan lehetetlenül barnán, mintha nem is élő ember lenne, hanem csak saját bronzba öntött mása. Alacsony szikár, termetén látszott, hogy a legkeményebb tagozaton járta "az élet iskoláját". Rövid lábai aránytalanul izmos hosszú gibbon karokkal társultak. Mint egy modell amit rosszul raktak össze.

Persze ezek az izmok nem azok a tessék-lássék izmok voltak, mint a testépítőkőn, hanem olyanok amelyekkel könnyedén vizet lehet facsarni egy átlagosan kellemes 20 kilós kőtömbből is. Valószínűleg a pénztelenség, a nélkülözés hamar kivette őt az iskolából, ezért a korán megerősödő izmai visszafogták a növekedésben. Így válhatott saját groteszk másává. Építkezésről, építkezésre, tüskéről, tüskére és cigiről cigire.

Jötte nem volt indokolatlan hisz' a nagyurak gályáján nem lehetett sokáig következmények nélkül nem evezni.

Egy szebb napokat is átélt toi-toi wc-hez lépett, de amikor megérintette a wc ajtaját az nagy riadtsággal egy utolsó levegőt vett, majd visszatartotta lélegzetét.

-Hiijje már na hőőő!

Emberünk körbenézett, de többi toi-toi wc is becsukra a száját, majd lélegzetét visszafojtva várta az ítéletnapot. Szám szerint egy.

Miután a túl sok munkásra jutó kevés toilette is bezárkózott saját bűzös magányában hősünk további lehetőségek hiányában a kordon mögött rejtőző magas épülethez lépett, majd jócskán oldalba vizelte.

Nos,
hát így adódott, hogy a magyar nép gazdagsága nem csak több emelet mélyre lett temetve, hanem már jócskán oldalba is volt hugyozva.